EURÓPAI ISKOLA KIÁLLÍTÁS
2010.04.22. - 2010.05.22.

 

Mindenki által ismert film Magyarországon a Budapesti tavasz, melynek régi fekete-fehér képkockáin egy fiatal rikkancs lány fut a szétlőtt főváros romjai közt, s a törmelékek eltakarításában serénykedő emberek kezébe nyom egy-egy friss újságot, annak címét kiabálva: „Szabadság, szabadság”. Majd megtorpan. Egy férfi alakjában felfedezni véli eltűnt barátját. A felvillanó remény kihunyása után lassan kap csak újra erőre a hangja, de abban már ott van valami megsejtett fájdalom. 

Szabadság, remény és a háború okozta sebek fájdalma – ezek az érzések töltötték be akkor Budapestet, Magyarországot. Csakúgy, mint egész Európát.  De a magyar művészek számára a háború után elérkezett szabadság többet jelentett: úgy érezték, hogy végre előléphetnek az árnyékból, ahova a Horthy-rendszer konzervativizmusa majd a Szálasi-rezsim borzalma taszított minden progresszív próbálkozást, betiltandónak bélyegezve azokat. A művek végre kiszabadulhattak a műtermek süket magányából, hogy kiállításokon mutatkozzanak meg, s egy születendő új demokráciában a társadalommal kialakított párbeszédben adjanak és kapjanak válaszokat. Az Európai Iskola művészeti csoport ettől az euforikus szabadságérzéstől vezettetve alakult meg 1945 októberében.  Ledobva az évtizedes béklyókat haladó gondolkodók, filozófusok, művészettörténészek, a képzőművészek újat akaró bátor generációjával karöltve egy közös program mögé sorakoztak. Az Európai Iskola egy szerencsés, ám szerencsétlenül rövid időszak gyermeke volt, mikor a szabadság már és még inspiráló közelségben volt.  Reménnyel indultak, mint az újjáépítést megkezdő ország népe. Budapest hídjai ekkor mind a Dunába robbantva hevertek. Az egyik legfontosabb feladat a hídépítés volt. Az Európai Iskola is hidat akart építeni. 

Hidat építeni a nyugat-európai képzőművészet haladó példáinak irányába. Az École de Paris elnevezésre utaló névválasztásuk is jelzi a francia orientációt és az internacionalizmust is. Azt akarták, hogy a haladó magyar festészet és szobrászat kitörjön az elszigeteltségből és bekapcsolódjon a nemzetközi vérkeringésbe. Hidat akartak építeni Közép-Kelet-Európa hasonló sorsú népeinek művészete felé is. Kötelességük volt hidat építeni az addig méltánytalanul mellőzött vagy eltitkolt magyar művészek felé is, akiket elődeiknek tekintettek. Tisztelgés volt ez Gulácsy Lajos, Csontváry Kosztka Tivadar, Farkas István, Derkovits Gyula vagy a Nyolcak művészete előtt, mert igazságkeresésük őszinteségét példaértékűnek tartották a maguk számára. De posztumusz tagként mindig megemlékeztek a háborúban elpusztult Ámos Imréről és elsősorban Vajda Lajosról, aki a csoport szellemi prófétája volt. 

Mindemellett hidat kellett verni a távoli múltba is, hogy Vajda nyomában járva lépéseket tehessenek a népművészet és az ősi primitív művészetek felé, hogy ráleljenek a  tiszta forrásra, s új kifejezésmóddal fejezhessék ki művészetükben immár a „dolgok titkos elvont lényegét”. 

E hídépítő nagy szabadságélmény közepette sem feledhették azonban a háború borzalmait. A kínokat, az elvesztett társakat, a rémtetteket, az ember szörnyeteggé válásának megdöbbentő tényét. Nem tudtak nem szembenézni ezzel a kísértő rémképpel, bár a sajtó egyre agresszívebben támadta őket emiatt, hiszen az boldog jövőről daloló művészetet képzelt a most születő új világnak. Az Európai Iskola művészei csak saját belső parancsaiknak tudtak engedelmeskedni, s már csak korábbi alkotótársuk, Ámos Imre tragikus sorsa is arra késztette őket, hogy felvállalják a világháború gyötrő emlékeit. 

 

 

 

 

 

A háborúból hazatérő Korniss korábbi művészetének tiszta, stabil szentendrei mikrokozmosza az országgal együtt romokban hevert. Az átélt borzalmak és a barátok elvesztése új, nyomasztó, mégis rejtélyesen játékos dimenzió felé sodorták festészetét. E kettősségben szinte anekdotává formálja vízióját, amint a folklórmotívumba oltott boszorkányok barbár győzelmi táncukat járják. Az ég mögöttük nem kék, hanem a pokol hőjétől sárga. Korniss a rá jellemző formai bravúrral, éles kontúrjaival és erőteljes színeivel metsző pontosságú képet ad szorongató szürreális látomásairól. 

Vajda leghűségesebb barátjának, Bálint Endrének a groteszk humor volt az ópiuma, mellyel félelmeit enyhítette, mint a Kobold ördögvillával című képen a gyermeki álmokból előlépő kobold, a játékos alak, mely mellett fenyegetőn jelenik meg a vég, a kettős hegyű kampós villavas. 

Anna Margitot a háború  testközelből érintette, alkotásai is egyre komorabbakká váltak. Képein megjelenik a bábu, az a személytelen figura, amellyel azonosulhatott, mely helyette szólt, azaz inkább csak hangtalanul üvöltötte a megfogalmazhatatlant.  A világégés gyötrelmei és Ámos elvesztése után ez az apokaliptikus néma sikoly valami mély, kitörölhetetlen szomorúsággá változott, amelyet csak az individuális jegyektől megfosztott bábuk alakjába bújva mesélhetett el. Szürreális képein naiv helyzeteket teremtett: az egyszínű, üres háttér előtt a képsíkot szinte teljesen kitöltő, hatalmas fejű bábjai alakították a főszerepet. Egyszerű, gyermeki módon festette meg őket, hogy egy gyermek keresetlen őszinteségével valljanak, s ügyetlen figurájukkal testesítsék meg az elementáris drámát, a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot. A Kintornás  könnyei ugyanolyan keserűek, mint Ámos holdfejű alakjának.  A verkli monoton zenéje helyett más műveken a furulyaszó vagy egy madárka hangja  kíséri szomorú, ám mégis megnyugvást hozó kísérő dallammal Anna Margit érzéseit. S  immár a háború után három évvel félénken próbál lelki békét és életkedvet találni a sarjadó ágon ülő kismadár énekében. 

 

A dolgozó népet dicsőítő szocialista realizmus korszakában azonban lassan szitokszóvá vált az absztrakció fogalma. Az Európai Iskola Európába vezető hidat akart, de 1948-ra saját hazájában is elszigetelődött és csakhamar meg is szűnt. Tagjai szellemi emigrációba menekültek, s a nagy tervek helyett valami egész más kezdett épülni Közép-Kelet-Európában – a vasfüggöny szomorú valósága.