Várnagy Ildikó kiállítása
2010.02.03. - 2010.02.26.
Paksi Endre Lehel megnyitó beszéde:

Kedves vendégeink, most egy csupa kastélyból álló bokortanyán is állhatnánk, ha Várnagy Ildikó teljes életművét szeretnénk egyben látni. E kamaratárlat pedig, ahol valójában állunk, szerencsés módon annyiban hiteles, hogy – nem számítva a kő-, textil-, hulladék vas-, hungarocell- és szöveges műveket – egymás mellé mert állítani egymásból nem egy törvényszerű logika mentén következő, anyaghasználatában is a művész felfedezői vénáját érzékeltetni képes együttest. E párszobrok, szövegszobrok, festmények, festett talált kerámiák, korai önportré-grafikák és a köztéri akciók dokumentációi világossá teszik, hogy Várnagy Ildikó művészi pályáját nem fogjuk tudni egy szűkebb téma kifejtésére irányuló tökéletesedés jegyében fölfogni. Ezért nincs a lexikonírók vagy korszakírók számára megragadható központi narratíva, melynek képviselőjeként őt beilleszthetnénk kollektív narratívákba.

Az igazságot kimondani pedig, hogy Várnagy Ildikó központi narratívája önmaga, mint alkotó, vagy más szavakkal: az élet, mint művészet talán mintha egy számunkra használhatatlan általánosságot eredményezne csak.

Megpróbálok ezért finomítani ezen a gondolaton. Az állítás tehát ennek értelmében az volna, hogy nem válik el élet és művészet, egymást föltételezik, egymásba játszanak. Emellett azonban nagyon is úgy fest, hogy kettejük közül az egyik a domináns – mégpedig az élet – s ezért nem érezzük azt egyik műnél sem, hogy megoldott problémák megoldásainak egyre érettebb demonstrációi volnának, hanem egyedi problémamegoldások. Várnagyot egy probléma megoldása után az már nem érdekli, hogy tartalmához mely forma volna még és még megfelelőbb, ami ellenben azokat a kollégáit jellemzi, akik esetében a művészet lesz a domináns az élet rovására – amennyiben nem válik szét a kettő. (Zárójelben jegyzem meg, a félreértések elkerülése végett: fogalom-párunkban az élet nem azonos a megélhetéssel, a művészet pedig a karrierrel.)

 

Mindebből következik, hogy egyes művei gyakran ötletszerűbbek, mint műszerűek, botrányos-fölforgató hatásúak, mert gyorsak és minden esetben innovatívak, elvárhatatlanok.

Ez okozza azt is, hogy hiba volna pusztán a gyakran eloforduló jel és a vonal mentén rendezodoként látni még ezt a kevés munkát is, amelyek jelen tárlatunkon szerepelnek. Ha viszont afelol közelítjük meg e két fogalmat (mármint a jelet és a vonalat), hogy alapveto alkotóelemek, akkor alkalmazásuk indokának alapján már tudni fognak az irányba mutatni, hogy Várnagyot megértsük általuk. Hiszen mi más volna a vonal, mint a teremtés, itt, a tusrajzokon a saját én megteremtésének eszköze, a szövegszobrokon szavakká teremtés, a figurákkal kombinált párszobrokon pedig éppen általános emberi kondíciók ábrázolás általi teremtése. A jel pedig veleszületetten életértelmezo, nem képes az öncélúságra.

Sokaságukat
ismerve Várnagy munkáiról kiderül, hogy nemcsak az egyes műveiben összegyűjtött jelírásai, installációi, hanem eleve életműve is szótárszerű. Azzal a céllal gyártja a művész, hogy teljes lefedettséget érjen el általa az élet összes lehetséges megfogalmazható területei fölött. Jellemzően csak egy alkotását tartja szintézisnek, amely egy műként megfelelhet az élet-művészet egységnek, így többi autonóm alkotását látva el kell kezdenünk kíváncsivá válni, vajon az életmű melyik szeletét képviselik, mik azon a problémák, amik már megoldottak lettek addigra, s mik bukkannak föl ennek megoldására következve. Föl kell tételeznünk tehát, hogy egy Várnagy Ildikó művet maga a Várnagy Ildikó életmű fog értelmezni! Nem az életeseményei, nem is a kortárs trendek, nem is az őt érő hatások, érkezzenek azok bárhonnan (bár ő erre is kimondottan immunis).


Ezért nagy öröm számunkra, hogy ezt: a felfedezést felfedező igényünket kiszolgálandó létrejött Várnagy Ildikó monográfiája, ebben ugyanis mind a megsemmisült, mind a föl sem fogott  munkákat megismerhetjük. Föl sem fogott, mert Várnagy tempója maximálisan öntörvényű, nem várja meg innovációi aprópénzre váltását, abban nem segédkezik, mert mint mondottam, a probléma megoldását követően tovább áll ahelyett, hogy korában érvényesülhessen korával egyeztetett kompromisszumok révén. Így nyitom meg a Várnagy-gyorstalpalót, tartsunk vele, köszönöm, hogy eljöttek!


A kiállításon szereplő képek