Benedek Péter
Vissza
( 1889 - 1984 )

„1889. június 29-én, Péter-Pál napján született Uszódon. Apja kőműves-ács volt, de kötődött két hold földjéhez is. ”…már 7-8 éves koromban kezdtem a rajzolgatást, de nemcsak lovakat, hanem embereket is próbáltam… Ritkán játszottam, inkább rajzolgattam… az ösztön hajtott, a művészi kórság” – emlékezett vissza. Háromszor volt sorozáson, de csupán az 1916-ban rendezett pótsorozáson érte el a 151 cm-es szintet és vált alkalmassá. Budapestre hívták be hadimunkára. Ekkor ismerkedett meg az őt menedzselő Bálint Jenő újságíróval.

Ő volt az első Magyarországon, aki áttörve a népművészet közösségi jellegét, személyes, individuális stílust valósított meg. 1923-ban Budapesten a Nemzeti Szalonban rendeztek kiállítást, majd ezt 1929-ben Bécsben a Künstler Haus-ban történt bemutatkozása követte.

Első korszaka a spontán látáson alapult – amely lényegében naiv szemléletre vall. Nem befolyásolta semmiféle művészeti iskola vagy módszer. Mentes volt minden művészeti kultúrától és minden előítélettől. Az 1923-as gyűjteményes kiállításon azonban már több portrét állított ki, modelljei falujából és a fővárosból kerültek ki.

Megnősült. Az 1941. évi árvíz után Kalocsára kellett költözniük. 1949-ben pedig ONCSA házat kaptak Cegléden. Ekkoriban alig festett. Felfedezik, elfelejtik, majd újra felfedezik. 1970-ben megkapta a névművészet mestere kitüntetést.

Művészetét sajátosan finom realizmus jellemezte. „Paraszti józanság, vérbe, idegzetbe gyökerezett rendületlenség kellett ahhoz, hogy egy kis akvarell felületen a valósághoz kötött részletek majdnem mikroszkopikus halmazából ez a régi nagy stílusokra emléktető kompozíció támadjon. Végig mehetünk akár az egész újabb magyar piktúrán és nem találunk arcképet, melyet a részletekre ható tárgyilagosság és stílusos nagyvonalúság tökéletes egsége szempontjából Benedek akvarelljei mellé lehetne helyezni.” – írta 1926-ban Kállai Ernő. Festészetének előrehaladtával színei már nem keveretlen tiszta színek, hanem lágy tónusúak és leheletfinom szövevényűek. „Térábrázolása is ingadozik a topologikus térszemlélet és a szerkezeti perspektíva között.” – írja Németh Lajos, majd így folytatja összegzését: „Képalkotását tehát sajátos kettősség jellemzi: tudatosabb, mint a naivoké, ugyanakkor az iskolázott festők ábrázolás technikájának csak néhány alapelemét sajátította el. Stílusa tehát a naiv művészet és az ’art savant’ között valamiféle köztes szférában helyezkedik el.”

Dr. Bánszky Pál

„1889. június 29-én, Péter-Pál napján született Uszódon. Apja kőműves-ács volt, de kötődött két hold földjéhez is. ”…már 7-8 éves koromban kezdtem a rajzolgatást, de nemcsak lovakat, hanem embereket is próbáltam… Ritkán játszottam, inkább rajzolgattam… az ösztön hajtott, a művészi kórság” – emlékezett vissza. Háromszor volt sorozáson, de csupán az 1916-ban rendezett pótsorozáson érte el a 151 cm-es szintet és vált alkalmassá. Budapestre hívták be hadimunkára. Ekkor ismerkedett meg az őt menedzselő Bálint Jenő újságíróval.

Ő volt az első Magyarországon, aki áttörve a népművészet közösségi jellegét, személyes, individuális stílust valósított meg. 1923-ban Budapesten a Nemzeti Szalonban rendeztek kiállítást, majd ezt 1929-ben Bécsben a Künstler Haus-ban történt bemutatkozása követte.

Első korszaka a spontán látáson alapult – amely lényegében naiv szemléletre vall. Nem befolyásolta semmiféle művészeti iskola vagy módszer. Mentes volt minden művészeti kultúrától és minden előítélettől. Az 1923-as gyűjteményes kiállításon azonban már több portrét állított ki, modelljei falujából és a fővárosból kerültek ki.

Megnősült. Az 1941. évi árvíz után Kalocsára kellett költözniük. 1949-ben pedig ONCSA házat kaptak Cegléden. Ekkoriban alig festett. Felfedezik, elfelejtik, majd újra felfedezik. 1970-ben megkapta a névművészet mestere kitüntetést.

Művészetét sajátosan finom realizmus jellemezte. „Paraszti józanság, vérbe, idegzetbe gyökerezett rendületlenség kellett ahhoz, hogy egy kis akvarell felületen a valósághoz kötött részletek majdnem mikroszkopikus halmazából ez a régi nagy stílusokra emléktető kompozíció támadjon. Végig mehetünk akár az egész újabb magyar piktúrán és nem találunk arcképet, melyet a részletekre ható tárgyilagosság és stílusos nagyvonalúság tökéletes egsége szempontjából Benedek akvarelljei mellé lehetne helyezni.” – írta 1926-ban Kállai Ernő. Festészetének előrehaladtával színei már nem keveretlen tiszta színek, hanem lágy tónusúak és leheletfinom szövevényűek. „Térábrázolása is ingadozik a topologikus térszemlélet és a szerkezeti perspektíva között.” – írja Németh Lajos, majd így folytatja összegzését: „Képalkotását tehát sajátos kettősség jellemzi: tudatosabb, mint a naivoké, ugyanakkor az iskolázott festők ábrázolás technikájának csak néhány alapelemét sajátította el. Stílusa tehát a naiv művészet és az ’art savant’ között valamiféle köztes szférában helyezkedik el.”

Dr. Bánszky Pál