Nikelszky Géza

(1877-1966)

 

 

 

 

„Én nem tudom: a Jóisten akarja-e ezeket a nagy változásokat, hogy az embereknek történetük legyen!.... De annyi biztos, hogy egyenesen a sors rendelésének tetszik, hogy időnként minden átalakuljon, újjászülessék vagy visszaállíttassék.”-írja Nikelszky Géza egy 1916 augusztusában, a Pécsi Naplóban megjelent háborúellenes glosszájában. Ez a megállapítás az ő életére is igaz, noha számos költeményében ábrázolja eseménytelennek és szürkének hétköznapjait és a kisvárosi életet.

Nikelszky Géza 1877-ben született Szatmárnémetiben. Korán megmutatkozott rajzkészsége, így a helybeli református gimnázium elvégzése után, 1892-ben beiratkozott a budapesti Iparművészeti Iskolába. Az itt eltöltött öt év alatt olyan mesterei voltak, mint Székely Bertalan, aki alkotói módszere révén nagy hatást gyakorolt a századforduló hazai szimbolista, dekoratív törekvéseire, Benczur Béla, Kelety Gusztáv. 1897-ben tanulmányi eredményei alapján állami ösztöndíjjal került Münchenbe, ahol fél éven keresztül Hollósy Simon és Iványi Grünwald Béla voltak a tanárai, iparművészeti képzést pedig Adolf Eschlétől kapott. 1899-ben tért vissza Szatmárnémetibe, és első megbízatásaként a helybeli görög-katolikus templom számlára festett egy Madonnát ábrázoló oltárképet.

Önéletírásában büszkén említi a kiterjedt Nikelszky nemzetséget, akik Szatmárban, a Szilágyságban, elszórtan a Szamosháton éltek és egyikük-másikuk mint a helyi kisnemesség jellegzetes képviselője Krúdy Gyula elbeszéléseinek is szereplője volt. Származását illetően számon tartotta az Ady Endrével való „rokonságot” is – akivel nemcsak egy vidékről valók, de Nikelszky születése csak pár hónappal előzte meg Adyét- és nem véletlen az irodalmi rokonság keresése : Nikelszky Géza költőnek indult, noha saját bevallása szerint mindig festőművész szeretett volna lenni. Verseit Kabos Ede jóvoltából a Pesti Napló közölte, de megjelentek a Magyar Géniuszban és a szabad Szóban is. Pesti tartózkodása alatt a Magyar Géniusz műtermében kapott műteremhasználatot, és nemegyszer saját műveihez készített illusztrációt.

És bár életét végigkísérte az irodalom iránti elkötelezettség, számos versét rendezte kötetekbe, glosszái folyamatosan megjelentek elsősorban a Pécsi Naplóban és a Pécsi Figyelőben, 1931-től tagja volt a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaságnak, neve mégis mint a Zsolnay gyár tervezőművészéé lett ismert. 1899-ben a budai Várpalota Szent István-terméhez készülő királyportrék kivitelezéséhez hívták meg, majd 53 éven keresztül dolgozott a gyárban tervező művészként. Nyugalomba vonulását, illetve az államosítást követően az egykor a Zsolnay család tulajdonát képező Zsolnay kerámiagyűjtemény gondozásában vett részt 1955-ig, segédmuzeológusként. Mint a gyár történetének részese, aktívan közreműködött a Zsolnay Múzeum előkészítésében, és bár cikkeiben, felszólalásaiban a gyári munkásság érdekeire és jogaira hivatkozott, a történelmi körülményeket ismerve joggal feltételezhetjük, hogy a gyűjteményt a teljes széteséstől óvta az államosítást követő évek tisztázatlan körülményei közt, és komoly érdeme volt abban, hogy a múzeum megnyitásával ez a veszély elhárult. 1959-ben adta ki a „Zsolnay-gyár művészete” című könyvét, amely a kortárs megfigyelő alaposságával megírt, részletgazdag forrás a gyárban folyó művészi munkáról- .

Nikelszky Géza iparművészként szükségképpen alárendelte magát a gyár által meghatározott feladatoknak és tevékenysége számos részletében beleolvadt a gyártás folyamatának egészébe. Pályájának fontos állomásait azonban olyan kiemelkedő alkotások jelzik, mint az 1911-es torinoi világkiállítás magyar pavilonja, amelynek Vízudvarát stilizált népies mesealakokkal és állatfigurákkal díszített burkolólapjai borították. A burkolólapok elegáns, a fekete alap által meghatározott, redukált színvilága, a motívumok nagystílű feldolgozása az art deco szellemiségét előlegezte meg. (Hasonló dekorációval készült cserépkályhája ma is a Zsolnay gyár tárgyalójának csodált darabja.)

Az 1930-ban készült el a Pensylvania állambeli Johnstown görögkatolikus temploma számára az általa tervezett szabadon álló baldachinos oltár. Eozinnal díszített pirogránit burkolóelemei és az oltár vázáin a visszafogott, geometrizáló formaalakítás finoman idézi a középkori templomi építészet ornamentikáját.

Nikelszky Géza nemcsak tervezéssel foglalkozott a gyárban, hanem a tervező munka dokumentálásával is. A formakönyvekben számos más tervezőművész munkáját ő örökítette meg, nyilvántartást vezetett a nagyobb építészeti kerámia megrendelésekről és neki köszönhetjük azt a kézzel írt, apró rajzokkal illusztrált leltárt is, amelyben a Zsolnay család egykori, gyár gyűjteményét mérte fel és dokumentálta. Az itt eltöltött évtizedek tehát rendkívül termékenynek bizonyultak.

1955-ben az Iparművészeti Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendeztek a művész iparművészeti munkáiból, amely tervezői munkásságának betetőzése volt, egyszersmind, amint az önéletírásból kitűnik, mintegy kárpótlás a „névtelenül” eltöltött évekért. Bár Nikelszky és a gyár sorsa épp a bevezetőben említett „emberi történet” módján végezetesen összefonódott, e végzetszerűség a művész számára gyakran jelentett béklyót, és az egzisztenciális kényszer korlátait. Hiszen önéletírásában arról is szót ejt, hogy sanyarú anyagi körülményei miatt döntött a biztos megélhetést jelentő gyári munka mellett, amelyet különösen fiatal éveiben a szabad művészi pályáról való lemondásnak érzett, ahogy az 1899-ben, a Pécsi Figyelőben megjelent, „A Zsolnay-parkban” című versében a kalitkába zárt, szabad szárnyalásra vágyó madár képével olyan plasztikusan érzékelteti. (A kalitkába zárt madár képe, mint önmaga szimbolikus megjelenítése, fiatal évei számos versében ismétlődik.)

„Kis oázis a Szaharában,

Csillapítója szomjúságnak.

Zöld lomb, kék ég a kalitkában

Szomorkodó dalos madárnak…

Élő vágy fél teljesülése, csüggedt léleknek nyugalom –

Itt járok megadón, a célhoz

Vezető biztos utakon.

….

Te oázis a Szaharában!

Bár egy darab csinált világ vagy,

Jó vagy mégis a kalitjában

Szomorkodó dalos madárnak!

Szép vagy te nékem!... Óh, de mégis

Szeretné lelkem untalan

Fölcserélni bús, szűk kalitját

Szabad léggel…De hasztalan!

……

A hasznosat a kellemessel

Tanulgatom, hogy kell cserélni

….Im megejt lomb, viráglehellet

És szépen mondom e világot,

Bár a gyár kéményfüstje átjár

Belep lombot, virágot, álmot…”

(Nikelszky Géza: Költemények.Kézirat.16.p.BMLXIV.20./III.)

 

A Zsolna gyárhoz és a családhoz fűződő, összetett érzéseit versei tükrözik leghitelesebben. Zsolnay Vilmos alakját megindítóan egyszerű eszközökkel hozza emberközelbe szintén 1899-ben írt, „Az Öreg” című versében:

„Nagy, szép szeretet él szívében

S mert az ember is kell neki:

Az „öreg Úr”-at jó szívéért

Minden munkása szereti”.

 

A későbbi évtizedekben is tisztelettel emlékezett meg a nagy művész-keramikus és gyáros alakjáról, akinek személyét más verseiben is megidézte. Az 1950-es éveken számos előadást tartott a gyár történetéről, művészi munkájáról, és bár a kor szellemének megfelelően hangsúlyozta a munkásság érdemeit, sohasem feledkezett meg Zsolnay Vilmos nagyságáról.

„Legyen az egyik fele az éremnek – amint méltán megilleti- a nagyszerű Zsolnay-é, és a másik fele a kivitelezőké, a névtelen munkásoké.”(Kézirat, BML.XIV.20.)

Ugyanakkor a munkásság sanyarú helyzetét nem egy művében kemény szavakkal jellemezte

„Vörös május” című, 1903-as keltezésű költeményében egy eljövendő forradalmat vizionál:

„Mert milliók éhsége adja számba

A tisztes munkát kérő szavakat.

Az ég a munkást ember-sorsra szánta

S nem adott neki földi javakat

Élelmét nem veheti, mint az állat

Vad ösztöntől űzetve, szabadon,

De a tűrésbe, hogyha belefárad:

Az lesz, mivé tették: éhes barom

És akkor jaj! Az élő kis-királyok,

A mindhatók trónja összedűl,

Hiába vannak törvények, szabályok,

Ha a munkás ítélő-székre ül.

Hatalmasabb lesz az uralkodása,

Mint minden fáraónak korszaka,

Mert életének nem lesz bukása,

Az ő napjára nem jő éjszaka.”

 

(Különös fintora a sorsnak, hogy a Baranya Megyei Levéltárban lévő tekintélyes dokumentumgyűjtemény, amelyet maga Nileszky Géza rendezett össze a rá jellemző körültekintő gondossággal, számos olyan írást, feljegyzést, verset tartalmaz, amelyek mindegyike a Zsolnay gyárban használatos, fénymásolt edénytervek tiszta oldalára készül….) A gyári munka mellett nemcsak széleskörű irodalmi tevékenységet folytatott, hanem különösen az 1930-as évektől festői munkásságára és a pécsi művészeti élet szervezésére is hatalmas energiákat fordított. 1938-ban Műcsarnokban, 1944-ben Nemzeti Szalonban vett részt csoportos kiállításokon, amellett tíz önálló kiállítása volt az ország több városában. Festői rangját, elismertségét jelzi, hogy 1927-ben a pécsi Városi Múzeum gyűjteményébe került „Jakabhely a Bárány úttal” című olajfestménye, 1941-ben a Pécsi Művészeti Hetek alkalmából rendezett nagy képzőművészeti kiállításon az állam vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került „halászok” című munkája. (Művészet, VIII.évf.49.repr.)

Intenzíven vett részt a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága munkájában, annak csaknem minden kiállításán bemutatkozott, illetve 1938-ban megszervezte az Iparművészeti és Grafikai Alosztályt, amelynek a következő évtől elnöki teendőit is ellátta. Tagja volt a Pécsi Kisgrafikusok és Exlibrisgyűjtők egyesületének (sic!), a második világháborút követően Martyn Ferenccel végezte a művészeti élet újjászervezését a városban, akihez levelezésük tanúsága szerint baráti szálak fűzték, noha művészi felfogásuk merőben különböző volt: Nikelszky Géza az impresszionisztikus festészet elkötelezettje maradt, aki idegenkedett a nonfiguratív művészettől és az avantgárd világlátásától. A Magyar Képzőművészek Szabadszervezete pécsi csoportjának elnökhelyetteseként célja nemcsak a pécsi művészeti élet szervezése, színvonalának emelése, a művészek egzisztenciális helyzetének javítása volt, hanem az ízlésnevelés, a vizuális kultúra terjesztése is.  Már 1919 májusában 3 hónapos festőkurzust szervezett a pécsi Állami Gyermekmenhelyen. Szemlélete alapvetően a 19.század végének felfogásában gyökerezett, amely szerint a művészet az élet morális és intellektuális alapjainak megteremtését szolgálja és nélkülözhetetlen a személyiség fejlesztésében is. Ugyancsak a vizuális nevelés, a képzőművészeti kritikája, régi és kortárs pécsi festőkről írt tanulmány-sorozata, ismeretterjesztő előadása.

Kortársai elsősorban aquarellistaként tartották számon, saját bevallása szerint e műfajhoz részben az időhiány kötötte. Talán mégsem túlzás azt állítani ,hogy festői technikáját nem elsősorban a körülmények, hanem művészi szemlélete alakította. Ahogy festészeti nézeteiről vall egy írásában: „A kiagyaltság helyett a természet, a valóságlátás képeit kívántam megörökíteni friss impressziókkal a saját belső elgondolásaim és érzéseim szerint.” Festményei többnyire pécsi, baranyai tájképek. Különösen kedvelte a dél-baranyai Kopács vidékét, amelyet halászjelenetekben is megörökített. Munkáit a plein air szemlélet, a témáihoz fűződő bensőséges viszony  jellemezte, néhány figurális festményét a zsánerszerűség, adomázó kedv, ízes humor.

Festői életműve tehát megfelelő nyilvánosságot kapott, örökös hiányérzet töltötte el azonban grafikai munkájával és elsősorban a most kiadásra kerülő „János Vitéz” illusztrációval kapcsolatban, amelyet pedig művészi munkássága csúcspontjának, főművének tartott, és amellyel 1939-ben elnyerte a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága által alapított Wéber Xavér Ferenc díjat. „Aranyvilág” és „Aranyélet” címmel gyermekeinek írt verses meséit is illusztrálta, a torinói csempékről megismert stilizált-népies modorban, mégis a János vitézhez készült illusztrációk kiadását tartotta olyan fordulópontnak, amely kiemelte volna őt a vidéki művészek elzártságából. A sorozatból 1959 áprilisában rendeztek kiállítást a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, majd évtizedekig rejtve maradt, a család tulajdonában.

Nileszky Géza önmeghatározásáról sokat mond, hogy szerteágazó tevékenységéből éppen ezt a műfajt tartotta a legmaradandóbbnak. A grafikára és főként az illusztrációra a múlt századforduló éveiben nagyobb figyelem irányult a szecesszió révén, amikor a könyvművészet rangja növekedett. William Morris, a szecessziót megelőző Arts and Crafts mozgalom egyik elindítója és legismertebb képviselője maga is nyomdát alapított, ahol a nyomdai technikát az egyedi grafika személyességével társította. Kézírással készült, grafikai lapként megtervezett könyvoldalai a kódexek egyediségét és művességét idézték. A rajz felértékelődéséhez hozzájárult a rajzpedagógia szerepének növekedése és az iparművészeti tárgyak tervezésének gyakorlata egyaránt. A grafika, az illusztráció műfaja ezenkívül tág teret biztosít az elvont gondolatok, a filozófiai és esztétikai programok formába öntésének, ezért lett a szecesszió egyik vezető műfaja. Figyelemreméltó azonban hogy Nikelszky Géza egy verses mesét választott témául, Petőfi népszerű költeményét, mely igen kevéssé ad alkalmat a művész szimbolikus eszköztárának kiteljesítésére. „Aranyvilág” és „Aranyélet” című verses elbeszélései ugyanakkor mintha a korszak kedvelt témáját száműznék eleve a mesék birodalmába. Az aranykor utáni vágyakozást, amelyben a művészet révén az ember képes elszakadni a valóság morális-társadalmi válságától és egy idealizált világot megtalálni, a korszak olyan főművei képviselik, mint Vaszary János Aranykor című festménye vagy Nagy Sándor munkája, aki feleségét és magát mint az „Egészélet szigetének keresőit” ábrázolja „Ambíció” című tollrajzán. A romantikában gyökerező, idealizált természet- és emberkép a magyar szecesszió művészetének is egyik kedvelt toposza, amelynek sajátos változatát Nikelszky Géza Petőfi verses-mesés költeményében találta meg.

Nikelszky Géza művészi fejlődésére az Iparművészeti Iskola és a müncheni időszak mellett döntő hatást a Zsolnay gyárban eltöltött évek gyakoroltak. Itt személyesen találkozott azon eszmék megvalósulásával, amelyek a korszak iparművészetének szemléletét meghatározták. A már említett Morris mellett John Ruskinról van szó elsősorban, aki a szocialisztikus gondolkodás jegyében fogalmazta meg a tárgyalkotásra vonatkozó nézeteit, amelyekkel megteremtette az iparművészet modern fogalmát. Elgondolása szerint a munka tárgyától elidegenedett ipari munkás a kézműves módszerek felújításával térhet vissza az alkotás öröméhez, az emberi környezet nem csupán esztétikai keret, hanem az élet minőségét meghatározó tényező, a művészi alkotás, és maga a rajzolás aktusa pedig a valóság megismerésének egyik formája, amelynek mindenki számára elérhetővé kell válnia.

Követői közé tartozott Walter Crane, az angol szecessziós mozgalom sokoldalú vezéralakja, aki tikára, Rozsnyai Kálmán révén erős magyar kapcsolatokkal rendelkezett, és nagy hatást gyakorolt a magyar iparművészekre. Crane 1900 őszén, már Zsolnay Vilmos halálát követően látogatott el Pécsre. A látogatásról Nikelszky Géza a Pécsi Figyelő október 20-i számában közölt tárcát. „Crane Pécset is meglátogatta, hogy Zsolnay Vilmos sírját megkoszorúzza, s ezzel a magyar kerámiaművészetnek hódoljon. Ekkor, 1900 október 23-án a gyár művészeit is megbecsülte egy-egy dedikált, vonalas tus-tollrajzával, mely rajzok egyike 1904-ben, e sorok írója „Munka után” című verseskötete fedéllapjának dísze lett, - mint megbecsülhetetlen érték, mert Crane akkor az angol iparművészet fejedelmének számított.”

Nikelszky „A finn művészet hatása nálunk” című előadásában ismét kitért Crane személyére és a magyar iparművészet fejlődésében játszott szerepére. (Baranya Megyei Levéltár XIV:20/2) Crane bécsi és budapesti kiállítása nagy hatással volt a tervezőművészekre, nem kevéssé neki köszönhető az is, hogy Kalotaszeg archaikus népművészete mint a magyar ősiség megtestesítője olyan szerepet töltött be a kortárs iparművészek gondolkodásában, mint az ősi finn kultúra és életforma hordozójaként tisztelt Karélia a finn művészekében. Nileszky tárcájában közvetlenül felidézi Crane útmutatását: „Crane-nek tetszett, személyesen is értésünkre adta, hogy mi Zsolnay gyári magyar iparművészek a finn testvérnép művészetével tartunk rokonságot…S ezért készített én is később, saját jegyemmel ellátva, Walter Crane modorában néhány figurális kompozíciót ez időre emlékeztetőül, s innét lett a „szocialista” angol művész a mi barátunk is, akivel csak munkáinkkal, s Rozsnyai által válthattunk szót- mert máig sem tudunk angolul.” Az említett figurális munkák közül a legjelentősebb „A művészet bevonulása az Életbe” című váza, amelynek figurális díszítménye Crane rajzainak hatását tükrözik. (Janus Pannonius Múzeum gyűjteménye, ltsz.:51.4691.)

De talán még jelentősebb Crane és közvetve a finn iparművészet hatása a művész iparművészeti tervein és rajzain. A már említett torinói burkolólapok mellett Nikelszky számos, köztük a szabadkai Városháza lépcsőháza számára tervezett burkolólapján tűnnek fel a stilizált, népies állatfigurák, közülük is legnagyobb számban a Hunor és Magor legendájából ismert csodaszarvas és a finnek által annyira kedvelt vadkacsa alakja.

Közvetve Crane és az angol szecessziós grafika hatása érvényesül a művész által használt erős kontúrvonalakban, a homogén színek használatában, bár kétségtelen, hogy ezek a francia szimbolizmus festészetében meghonosodott művészi nyelv részei, amelyeknek az alkalmazása a szecesszió egészére kiterjedt a múlt századforduló éveiben.

A kontúros rajz tulajdonképpen bármely iparművészeti műfajban,  technikában alkalmas a dekoratív hatás elérésére és a stilizálásra. A „János Vitéz” illusztrációit is ez a dekoratív stilizált formanyelv szervezi egységes művészi rendbe. A művész választása olyan képekre, jelenetekre esett, amelyek alkalmasa a szecesszióból jól ismert motívumok felhasználására: ilyenek a stilizált felhők, idillikus tájak, virágok, fák. Ezek a derűs, világos, homogén színekkel megtöltött statikus formák adják a sorozat alaphangulatát, amelyet aztán a dinamikus mozzanatok ellenpontoznak. Ez utóbbiak megjelenítésére kétféle eszköz kínálkozik: egyrészt a képfelület felosztása több mezőre, amelyekben az egymást követő események párhuzamosan jelennek meg, mint például amikor Jancsi elhagyja a falut, míg Iluska a pitvarban sír, a bujdosás jelenetében vagy amikor János értesül Iluska haláláról. A másik, gyakoribb megoldás a kompozíció dinamizálása, vagy hogy a figurák csak részben látszanak, a képkivágás esetlegességét és a pillanatnyiságot hangsúlyozva, érdekes módon nem egy esetben kifejezetten a dokumentum fotókra, filmekre emlékeztető hatásokkal, mint például az örök hó honát felidéző jelenetben.

A figurák ábrázolásában is megfigyelhető ez a kettősség: János és Iluska stilizált figurája idealizált, dekoratív formában jelenik meg, a zsiványok, a gonosz mostoha vagy akár a francia király életteli, karikatúraszerű figuráinak ellenpontjaként. Sajátos színfoltot képeznek a sorozat állatfigurái: Jancsi próbatételének és beválásának jelenetén a meseszerű erdei tájban megjelenő állatfigurák ismerősnek tűnhetnek a burkolólapok, vázatervek állat alakjai után.

Nikelszky Géza számára a képsorozat minden bizonnyal költészet és képzőművészet egyenrangú találkozását, szimbiózisát is jelentette, egy olyan összhangot, amelynek megteremtése a művészet és az élet minden területén célkitűzése volt. Sohasem szűnt meg vágyakozni a teljesség után, amelynek az ideáját fiatal korából, egy optimizmussal és várakozással teli szellemi milliőből hozta magával. Erről árulkodnak önéletírásának sorai: „….De abban az időben senki sem hitte volna rólam, - s jómagam is legkevésbé hittel volna – hogy nyolcvanöt éves leszek valaha! Sőt, most már, hogy e sorokat írom, túl vagyok már a nyolcvanötön is. S mégis, a fiatalságomra kell gondolnom ma is, változatlanul. Mert csak az számít valamit az életben.”

Mégis, látszólag eseménytelen, szellemi kalandokban és felelősségteljes vállalásokban gazdag életének végén kijutott neki valami abból az elismerésből, amely után annyira sóvárgott. 1955-ben, az Iparművészeti Múzeumban rendezett kiállításának megnyitóján Dobrovits Aladár, a múzeum akkori igazgatója foglalta össze az életpálya nehézségeit és érdemét: „Nikelszky Géza sorsa jól érzékeltet számunkra, hogy mily nehéz helyzete volt nálunk Magyarországon, mily kevés megbecsülésben részesült a tervező iparművész, mennyire szinte ismeretlenül, névtelenül alkotta meg életművét. Azt az életművet, mely fokozottabban, mint a képzőművészé, nem egyeseknek, hanem sokaknak, egész tömegeknek művészi kultúráját, élete megszépítését volt hivatva szolgálni. És mikor így alkotott, így gazdagította a magyar művészet egyetemes kincsestárát, az ő szerepéről, művészi egyéniségéről, mondanivalójáról soha senki talán még teljes képet alkotni magának nem tudott, mert művészi arculatának jelentős része beolvadt egy más jelentős „művészi egyéniség” ouvre-jébe, ha szabad ezt a kifejezést használni, beleolvadt a pécsi Zsolnay gyár művészetébe…Beleolvadt, de nem olvadt fel benne, hiszen az utolsó több, mint ötven év alatt a pécsi Zsolnay gyár művészibb arculatának kialakítása nem egy tekintetben Nikelszky Géza nevéhez fűződik.”

 

Kovács Orsolya